A szerző több évtizede foglalkozik, gondolkodik és gyűjt tapasztalatot olyan pásztorkutyásoktól, akik akár a Kárpát-medencében, akár a selyemút menti országokban az autentikus pásztor-hagyományokat kutatták és maguk is gyakorolták. Ilyen kutyákkal él, otthonát, családját ezek a kutyák őrzik.
Jellemét és ősi tulajdonságait tekintve a komondort is archaikus pásztorkutyának tartja.
Ez az írás nem a pásztorkutyákhoz köthető és kapcsolódó kiterjedt témák teljes kifejtésére szolgál. Azzal a céllal jött létre, hogy bemutassa a pásztorkutyák ösztönkészletének működését és beszéljen azokról a rettentő hibákról, amit az ember elkövetett és nap mint nap ma is elkövet a pásztorkutyák kiválasztása, nevelése, értékelése és ezen információ alapján való szelekciója, (félre)tenyésztése kapcsán. Ha nem változtatnak az eltorzult szemléleten, az egyenesen a még pásztorkutyának nevezhető állomány teljes elvesztéséhez, kihalásához vezet.
A téma kifejtéséhez elengedhetetlen a pásztorkutyák háttérének rövid áttekintése, mert ekkor válik érthetővé az évtizedek óta okozott probléma, amit már sokan tudnak és éreznek: baj van a pásztorkutyákkal!
A Komondor megnevezés = Pásztorkutyát jelentett a magyar szóhasználatban. Ide értendő (a fontosabbakat említve) elsősorban a magyar Borzasfejű és a Simafejű Komondor (utóbbi később Kuvasz néven), a türkmének „komondora” az Alabainak nevezett helyi pásztorkutya, az iráni „Qhaderijani”, az afgánok „Khoraszáni” kutyája, vagy éppen a Yörük Türk népek kutyája.
Ezek a kutyák ugyanazt a célt szolgálva alakultak ki és maradtak fenn. Egy tőről fakadnak, ugyanolyan ösztönkészlettel, illetve anatómiai felépítéssel rendelkeznek. Kisebb-nagyobb eltérés tapasztalható az egyes típusok esetében a kutyákkal, illetve az emberrel való bizalmatlanságuk terén. Minden országnak van legendája a saját területén fentmaradt pásztorkutya változatról, amit „aborigen”-ként említenek. A modern európai kereskedők előszeretettel használják ezt a hangzatos kifejezést üzleti céllal, legendát építve köré.
Zsákmányszerző- vagy területvédő ösztön?
A zsákmányszerzés, mint a kutya elsődleges alapösztöne, melyet őseitől örökölt, szinte minden kutyafajtánál fennmaradt.
A pásztorkutyák kialakulását az emberi szükséglet hozta létre több ezer év alatt. Ezen idők során a feladat sikeres elvégzéséhez a területőrző ösztönük előtérbe kerülése elengedhetetlen volt, miközben a zsákmányszerző ösztön folyamatosan a háttérbe kellett, hogy szoruljon. Munkájuk során természetes-, illetve ember általi szelekción estek át, ezért a szaporodásuk egyik legfontosabb feltétele is a megfelelő működés volt.
Nem volt helye a véletleneknek. A nem megfelelő ösztönkészletű kutya nem szaporodhatott, mert az ember nem engedhette meg magának a felesleges kutya fenntartását. Ugyanerre a sorsra jutottak a nem elég bátrak, vagy a túl vakmerők, és a falkaélethez nem megfelelő kommunikációs képességgel rendelkezők. (És persze azok is, amelyeknek nem volt szerencséjük.) A falka életében az „egységben az erő” elv dominált, és ez elengedhetetlen volt a túléléshez. Ma is az.
Kijelenthetjük, hogy az előbb felsoroltak közül (a szerencse kivételével) a bátorság, a kommunikációs képesség és a területőrző ösztön olyan ajándék, amit az idők során pásztorkutyáink elődeiktől örököltek. Ha szerencsések vagyunk, és ezekkel a tulajdonságokkal rendelkező kutyákat tudhatunk magunk mellet, akkor valóságos KINCS van a birtokunkban, mellyel az a feladatunk, hogy ezt az állományt a lehető legeredetibb formában megőrizzük, biztosítva létüket a jövő generációi, családjai számára.
A területőrző ösztönből fakadó munkát nem lehet különböző tréningekkel, feladatokkal a zsákmányszerző ösztönre felépített munkával helyettesíteni!
Ha a pásztorkutya alapvető anatómiai felépítése rendben van, akkor a tulajdonságainak felmérésekor a bátorság és a területőrző ösztön meglétének kell első helyen szerepelni.
Az eredeti pásztorkutyák, a kutyavilág békefenntartói
Ezt a fontos fejezetet a világ bármelyik még fentmaradt pásztorkutya állományára lehet alkalmazni, sőt javaslom is alkalmazni, amikor bárkiben kérdések merülnek fel a pásztorkutya bátorság-felmérésének és viselkedésének kapcsán.
Hogy az állattartó, javait védő ember egyensúlyban maradhasson az őt körülvevő vadvilággal, nagyon fontos volt, hogy a pásztorkutyák megfelelő módon használják az erejüket. Mutassák az erőt, majd a fenyegetés arányában fokozatosan alkalmazzák azt az egyensúly, a „béke fenntartása” érdekében.
A sikeres pásztorkutya-falka működéséhez minden esetben a kommunikáció a kulcs, amihez intelligencia szükséges. Az erő megfelelő alkalmazásához viszont bátorságra és magabiztosságra van szükség.
A cél érdekében képesnek kell lenniük az erő megfelelő szintű alkalmazásával a védett területhez tartozó javak megőrzésére és a támadás elhárítására, minél kevesebb veszteséggel, külső segítség nélkül.
Minden állatfaj ugyanezt az elvet követi, ha saját fészkéről, családjáról van szó, de ugyan ez vonatkozik a békefenntartó katonára, és a szolgálatban lévő rendőr is így cselekszik hasonló körülmények között!
A pásztorkutyák, a területőrző ösztönt és a bátorságot őseiktől öröklik, és jó esetben tovább is örökítik.
A HARCOT rettentő komolyan veszik, mert tudják, hogy halálos kimenetelű lehet, ezért a megfelelő kommunikációt alkalmazva próbálják elkerülni amíg lehet. Nem játéknak fogják fel, hiszen tisztában vannak vele, hogy a létük, a túlélésük függ tőle. Nem lehet őket átverni. Az embernél, a gazdánál, a pásztornál sokkal hamarabb és jobban látják, érzik a szituációt, mint azt mi gondolnánk. Ilyen szituációban a bátrakból azonnal elő is tör az ősi ösztön.
Az erő alkalmazása előtt „csak” megmutatják EREJÜKET akár testtartásukkal, akár hangjelzést adva, majd fokozatosan kezdik alkalmazni azt. Ha a szemben álló, vagy az őrzött javakra törő betolakodó nem tudja vagy nem akarja olvasni ezeket a jeleket, akkor a következő fokozatra kapcsolnak. Közben figyelik, hogy „ennyi elég lesz-e”, és ha nem, csapatmunkában fokozzák egészen addig, amíg a behatoló(k) odébb nem áll(nak).
Ha ez mégsem történik meg, ha a behatoló nem ért a kommunikációból, vagy igazán elszánt (legyen ez egy kiéhezett ragadozó, vagy egy elkeseredett betörő), akkor a végső megoldást kell alkalmazniuk, ami lehet akár az ellenség megsemmisítésére való törekvés is, akár magukat feláldozva.
Viszont abban a pillanatban, amikor a fenyegetés megszűnik, vagy az ellenség elhagyta a területet, nem alkalmazzák tovább az erőt. Nincs zsákmányolási vágy. Ha a támadó megadja magát, a harc azonnal abbamarad, mert a fő feladat a védelem, nem a támadó elpusztítása, csak távoltartása. Nem űzik messzire az ellenséget, mert nem hagyhatják magára az őrzött területet vagy állatokat, illetve a lehető leghamarabb visszatérnek oda.
„Kiképzett” pásztorkutya? – Alapvető ellentmondások és tévedések!
Ez a téma egyszerűbb, mint gondolnánk, ugyanis egy eredeti ösztönökkel rendelkező nem zsákmányos pásztorkutyát NEM LEHET zsákmányösztönön alapuló munkára kiképezni! A fent leírt okok miatt nem fog működni a „csibészelős” folyamatokban, mert azokat a gazda jelenlétére illetve a kutyákban meglévő zsákmányszerző ösztönre alapozva hozták létre.
A csibészelős tesztek során a gazda és a csibész között nincs valódi ellentét, bármilyen jól készítik elő, csak tudatosan eljátszák azt. A gazda izgul, de valami furcsa okból kifolyólag várakozással teli. Ilyenkor a kutya számára nincs gonosz a láthatáron, mert a csibész bármilyen fenyegetést is mutat, nem fél a kutyától, nem izzad, mint aki rosszban sántikál, egyszerűen nincs valódi gonosz kisugárzása. Bármilyen jól szerepel a kutya, érzi, hogy a gazda ott áll a háta mögött, és megvédi akármi is történik, vagyis a bátorságát a gazdából veszi, nem magából. Ez teljesen ellentmond a pásztorkutya alapvető működésének, amit fent vastag betűvel elemeztem.
Ez minden, csak nem olyan szituáció, amiben a pásztorkutya ősei az erőt használták volna. A kutyát zavarba hoztuk, mert a helyzet nem valós, csak „eljátszott”. Nem igazi HARC. Ezt a zsákmányszerző ösztönnel rendelkező kutyák kifejezetten élvezik, mert kart zsákmányolhatnak, csünghetnek azon és cserébe a gazda nagyon büszke és boldog lesz, még jutalmat is ad érte!
A másik fontos probléma amire sajnos számtalan példát láthatunk napjainkban, hogy még az egyébként bátor, erős területőrző ösztönnel rendelkező fiatal kutya fejlődését is jelentősen befolyásoljuk, ha ilyen mű szituációkba hozzuk, mert teljesen összezavarodik tőle és mi is rossz következtetést fogunk levonni róla. Ha egy pásztorkutya részt vesz egy ilyen eseményen, onnantól már nem „nyers”, és később egy komoly támadásnál amikor egyedül van gazda nélkül ez befolyásolni fogja a viselkedését.
Elég groteszkül hangzik ez a kijelentés, de az ilyen módon „eredményes” pásztorkutya pontosan az ellenkezőjére a bizonyíték, arra hogy élvezi eljátszani a harcot magát, mert nem tudja mi az a valódi harc, egyáltalán nem gondolja hogy meghalhat, sőt tudja, hogy meg fogják védeni. Gyorsan kiderül a bátorsága hiánya amikor egy feljebb vázolt valós helyzetben egyedül találja magát… Gyakorlatilag összeomlik abban a pillanatban, mikor rájön, hogy bizony egyedül van és bizony meg is halhat. Erről a szomorú bizonyítékról sok videó felvétel áll rendelkezésre.
Ennél jobban nem részletezném, pedig van még sok sarokpont, amit ki lehetne elemezni, de ennek itt most elégnek kell lennie.
Összefoglalva
Az egész kiképzős gondolat valójában a gazdából és saját önbizalmának hiányából fakad. A pásztorkutyák ösztöneiről, múltjáról és munkájáról való kellő ismeret birtokában biztosan nem tenne ilyet. Talán a kutyakiképzőkkel folytatott beszélgetések viszik el ebbe az irányba a gazdákat, talán a médiában közvetített rossz példák eredménye ez a gondolkodás. Talán így akar megbizonyosodni a gazda, hogy „jó vétel volt ez a kutya” és hasonlók…
Mondjuk ki: az ilyen módon kiképzett kutya jó eséllyel nem nevezhető pásztorkutyának!
Az is elmondható, hogy az ilyen tesztekben semmilyen használható információ nem derül ki, hogy a pásztorkutya eredeti ösztönökkel rendelkezik-e vagy nem. Pontosabban az fog kiderülni, hogy a zsákmányösztöne erősebb-e a területőrző ösztönénél, s ha igen, akkor ki lehet zárni a tenyésztésből.
Megéri ez?
A fentieket figyelembe véve úgy gondolom, a pásztorkutya „kiképzése” mind a kutyának, mind a gazdának több kárral jár, mint haszonnal, és teljesen félrevezet. Egy felelős, pásztorkutyákkal foglalkozó, azokat megőrizni szándékozó ember egyszerűen nem juthat el eddig a pontig.
Ahogy feljebb írtam, pásztorkutyáink területőrző ösztönkészletét, mint örökölt kincset csak megőriznünk lehet, újra kialakítanunk már nem.
Hiszem, hogy jól működő pásztorkutyákat csakis bátor és magabiztos emberek tudnak tenyészteni, akik tisztában vannak kutyáik ösztöneivel, értenek a jelekből. Nem maguknak, illetve másoknak akarnak folyamatosan bizonyítani, mert eközben kutyáikat teljesen tönkreteszik, és akaratuk ellenére maguk is hozzájárulnak a valódi pásztorkutyák teljes eltűnéséhez.
Aki kérdezni szeretne a szerzőtől, Facebook oldalunkon megteheti.